Tegnap reggel Zsani újból modellt állt az engedetlenség szobrához. A szokásos kakálóhelyi sétánkat tettük a garázsok mögötti betonúton, amikor visszafelé jövet /kaka nem volt/ Zsani a fűben - gondolom - meglátott egy gyíkot, melyre négy lábbal egyszerre ugrott rá. Én mentem előre, gondolván, majdcsak elunja és rohan utánam. Nem így történt. Már majdnem a rétnél jártam a hazafelé vezető úton, őnagysága még mindig nem jött utánam, pedig szerintem már 150-200 méterre lehettem tőle. Visszasétáltam és látom, hogy Zsani még mindig ott piszmog és eszében sem volt utánam szaladni. Nagy nehezen megfogtam és jól összeszidtam egy-két ejnye-bejnye legyintéssel megspékelve. Ezen megsértődött és bebújt a bokorba, ahova nem tudtam utána menni és többszöri szólongatásra sem jött elő. Erre én, szia Zsani! felkiáltással, ami be szokott jönni, ha azt akarom, hogy fusson utánam, újra elindultam és már ismét a rétnél jártam, de Zsani nem követett. Jöttek Manóék, Mari kérdezte is, hogy Zsani hol van. Már Manót is elengedte, hogy a kutyák örömködhessenek egymásnak, de Zsani sehol. Kértem Manó gazdáját, hogy szólongassa Ő, mert tudtam, hogy az én hívásomra most úgysem fog előjönni. Zsani ugyanabban a bokorban lapított, ahova elbújt előlem. Nagy nehezen előcsalogattuk, majd innentől kezdve pórázon sétáltunk hazáig. Tudom, hogy hibás vagyok én is a kutyám tegnapi viselkedésében, mert a lábfájásom miatt ideges voltam és ezt az én reagálásomban is megérezte a kutya. A Spektrum TV-n futó "A póráz két végén" c. sorozatot nézve magam is meggyőzödtem róla, hogy a kutyával sem szabad kiabálva kommunikálni, mert az állat is egy érző "emberi" lény.
Bocsáss meg, ne haragudj Zsani! Nagyon szeretlek!
